Lépcsőzetes

 A lépcső tetején állok. Nézek lefelé az elsőről, és nem értem, nagyon nem értem az egészet. Mi ez? Mi ez a szakadék? Mi ez a rohadt nagy szakadék? Mi ez a rohadt nagy szakadék előttem? Mindennap itt járok – igaz, napról-napra nehezebben –de ezt a szakadékot még nem láttam. Félelmetes. Mi történhetett az éjszaka, kik jártak itt, hogy csinálták ezt ilyen suttyomban? És ha katasztrófa történt, az is, hogy történhetett ilyen csendben? Semmit nem hallottam. Megkérdezem a szomszédokat, de ők sem hallottak gyanús hangokat az éjjel. Joli néni nyugdíjas, az ő életének már nem része a reggeli kapkodás, kávéval a kezében jön velem, – kinéz neki egy hétre való pletykaadag –, de csalódik. Azt mondja, nincs semmiféle szakadék, nem hiszi, hogy jártak volna itt idegenek, és ő sem hallott furcsa zajokat. Ellenben gyanúsan fürkészi az arcom, és mélyen a szemembe néz. Már alig bírom állni a tekintetét, amikor - hörpint egyet a kávéjából - és egy lépéssel még közelebb jön. (Panaszkodott, hogy mostanában mennyit romlott a szeme, na de ez már túlzás, ez már jóval belül van az intim zónámon, Joli néni, na…) És akkor leesik: a pupillámat fürkészi az öreglány. Azt mondja, menjek csak be hozzá, főz nekem is egy erős kávét, attól majd jobban leszek.
- Köszönöm, nem vagyok rosszul – mondom elfúló, remegő hangon, s ahogy a lábaim engedik, lassú, szaggatott lépésekkel - elsietek. A szemem megtelik könnyel, mert tudom, egészen bizonyos vagyok benne, hogy holnap minden lakó nagyívben fog kikerülni, a gyerekeket eltiltják tőlem, örülhetek, ha nem rendelnek el nálam házkutatást, és tudom, a hiba bennem van, már megint bennem van, hogy egy hibás egyed vagyok, egy elcseszett példánya az emberiségnek, és ez kellemetlen, basszus, de kellemetlen, ez az egész…

      Megállok a lépcső tetején. A Dénes családnak is indul a nap, futó köszönés (ó, még nem hallották, hogy drogozom), a két gyerek ugrabugrál lefelé, a szülők lihegnek a nyomukban, utolsó gombolások a kabáton, kulcscsörgés, ajtócsapódás. Ezek simán áthágták ezt a szakadékot! Szemernyi meglepődést sem mutattak, rohantak lefelé, mint minden reggel. Berci  bácsi egy zacskó szeméttel csoszog.
- Jó reggelt, Zsófika! – úgy látszik, ő sem beszélt még Joli nénivel – Elfelejtett valamit?
- Nem, várok valakire – hazudom kínomban, mert nincs merszem nekiindulni lefelé. Berci bácsi öregesen bár, de minden megütközés nélkül, simán lemegy. Nincs kétség, csak én látom a lépcsőt szakadéknak. Oké, ha nem szakadék, akkor nem szakadék. Akkor valahogy le kéne menni rajta. Berci bácsi (aki a maga nyolcvan évével gyorsabban ér fel az emeletre, mint én) már visszafelé jön.

- El fog késni, Zsófika! – mondja őszinte jó szándékkal a hangjában, míg elcsoszog mellettem. Meg kell várnom, míg kiürül a lépcsőház. Ne zavarjon senki. Hallgatózom. Egy ideje semmi mozgás. Erősen koncentrálok, beharapom a szám szélét (ez sajnos önkéntelen, de csak amikor izgulok) és mindkét kezemmel megkapaszkodom a korlátban. A vaskorlát lassan elolvad vagy összetörik a szorítástól, mire sikerül megmozdítanom a jobb lábamat, és egy lépcsőfokot lejjebb lépek. Ez az. A gyengébbikkel lépünk lefelé, az erősebbel felfelé –tanították, csak akkor még nem értettem a jelentőségét. Jöhet a bal a jobb mellé. Ez is megvan. Oké. Újra egy lépcsőfok a jobbal, a bal mellécsatlakozhat.  Vért izzadva teszem  egyik lábamat a másik mellé, a korlátot laposra szorítom. Úgy érzem, ha elengedném, a mélybe zuhannék, arccal bele a betonba, hason csúsznék a lépcső aljáig, betört koponyámból ömlene a vér,  a házban senki,  se be , se ki, ott véreznék el, ott fagyna a kőre a megalvadt vérem, ott találnának meg a munkából hazatérő családok, jönne a rendőrség, nem történt-e bűntény, felélednék és ordítanék velük, hogy nem, a rohadt életbe, nem bűntény, csak nem tudok lemenni a lépcsőn, értik? Igen, lefelé. Nem hallottak még ilyet? Azelőtt én sem! Aztán meg elképzelni nem tudtam. Reggel óta tudom csak. Olyan, mint egy szakadék, értik? Egy kurva nagy szakadék...

     A lépcső tetején állok. Az utóbbi fél évben a szakadékot nem temette be senki, de legalább nem is mélyült. A mindennapjaim részévé vált, hogy úgy kell leereszkednem rajta, olyan lassúsággal, mintha kötélhágcsón függeszkednék, vissza úgy megyek, mintha a Csomolungma csúcsának utolsó méterein járnék. Ma megjelent egy hömpölygő folyó ott az aljában, valahol vízesés is van, nem látom, csak hallom, ahogy iszonyú robajjal csatlakozik a folyóhoz és együtt zúgnak tovább. Aztán a hatalmas folyam átvágtázik a fülemen, szétfeszíti a dobhártyámat, onnan az agyamba vágtat, tesz egy kanyart, épp csak akkorát, hogy úgy érezzem magam, mint aki épp elég abszintot ivott. Átzúdul a bal fülemen, a kisagyon, a nagyagyon, a jobb fülemen ki, aztán vissza. A víz állandó körfogása zajlik a fejemben.  Csak ne lenne ilyen szédítő, émelyítő, bizonytalan érzés! Ezzel nem lehet lépni sem. Elesek… Elzuhanok… Lezúgok… De én már nem szólok senkinek.  Nem kérek segítséget senkitől.  A múltkori eset óta száz méterről is magamon érzem a lakók pillantását, a közelükbe érve szégyentelenül vizslatják a szemem vagy épp lopva figyelik a járásom, bámulják, ahogy lefelé ügyetlenkedem, a hátam hasítja a nézésük, amikor felfelé kínlódom. Nem vágytam erre a kínos népszerűségre, mégis élvezhetem, fürödhetek benne és kivételesnek érezhetem magam általa, hisz olyan keveseknek adatik. Keserves büszkeség, de én lettem a ház celebje…

   Állok a jól ismert szakadék szélén, lenn a még ismeretlen folyó a vízeséssel, és megint nem tudom mi történt, rohadtul nem értem, mi történt velem meg bennem újra. Mi nem működik vagy mi romlott el, mit kell tennem, hogy ne így legyen vagy mit kell tennem, hogy maradjon úgy, ahogy volt, mit rontottam el, vagy mit nem tettem meg, és miért ez az Úristen verése rajtam ezer alakban, átok-e vagy karma, balek vagyok-e vagy kiválasztott?

 

   Állok a lépcső tetején, és egy újabb fél év múltán is csak ott tartok, hogy le kéne menni, valahogy le kéne jutni. Fejemben ezzel az őrült szédüléssel már lépni se merek, hiába a korlát szorítása, hiába a lábak lassúsága, lassú egymás mellé teszegetése lefelé, minden hiába, mert semmi nem segít, ha a fejemben kavarog , a fülemben vadul zubog a víz, és nem érzem a lábam alatt a talajt, a fejemben a józanság biztonságát, nem hallok jól, nem látok tisztán, és be kell látnom, hogy nem fog menni, ez egyedül nem fog menni.  Nem megy segítség nélkül, de ki legyen a segítség? Délelőtt van – jut eszembe – nincs itthon csak a két nyugdíjas, Joli néni kilőve, ez világos, csak Berci bácsi jöhet szóba, nosza, a fal mellett tapogatózva elvonszolom magam hozzá. Érzem, hogy az öreg úgy érzi, ezzel a bizalmamba fogadtam őt, és ő a lehetőségei szerint gyorsan szedi össze magát, teszi le a szemüvegét, tessékeli be a kutyáját és zárja be az ajtaját, hogy segíthessen a nyolcvan évével a feleannyinak lejutni azon a kurva lépcsőn.
–Jöjjön, Zsófika, tudom én, hogy össze –vissza  beszélnek ezek a lakók, betegség ez… Látszik magán. Csak szépen lassan… Nekem se megy már úgy, mint tavaly…. Azok az emberek, akik kitalálják ezt a sok zagyvaságot, nem tapasztaltak még eleget… nem érte még őket nagyobb csapás, szerencséjükre… Aztán, nem is a bajt látják meg, csak a pletykálkodnivalót. Nem kell törődni velük… Csak lassan, lassan szépen… Úgy…
Berci bácsi még az utcára is kikísért volna, ha engedem, de köszöntem szépen. Éreztem, meg kell pihennem a lépcsőházban, így az öregember aggódva, sűrűn vissza-visszatekingetve, de felballagott. Alig vártam, hogy eltűnjön a fordulóban, leguggoltam, hátamat a falnak támasztottam, és véglegesen beláttam, amit már lefelé jövet is sejtettem: nem bírok kimenni az ajtón. A szédülésnek ezen a fokán képtelenség egyedül mozdulni. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy visszafelé sem megy a dolog, de akkorra a megadásnak azon a fokán tartottam, hogy az sem érdekelt, ha itt kell éjszakáznom, csak mozdulni ne kelljen. Fejemet is a falnak vetve, szememet lehunyva guggoltam ott egy ideje, majd elzsibbadt lábaimat előre csúsztatva, ülve vártam a semmire, nem tudtam gondolkodni mi legyen, most akkor, hogy is legyen, hogyan tovább innét…  

    A lépcső aljában ültem. A szédüléstől, a fáradtságtól, az ijedségtől és a kimerültségtől félájultan, valahol álom és ébrenlét határain lebegve, egyikből a másikba át- és átbillenve, éppen csak alig-alig észlelve a külvilágot, de magamat is, szememet lehunyva gubbasztottam azon a piszkos, hideg, lépcsőházi kövön. Az agyam képtelen volt követni a történéseket, nem tudtam mérlegelni, várok-e valakire, aki majd segít, vagy arra, hogy egyszer csak erőre kapok, vagy esetleg, hogy megszűnök szédülni, vagy ami még szebb, megszűnök létezni. Csak voltam ott, ott voltam, és ennyi. Ha gondolkodásra képes lettem volna, kézenfekvővé válik, hogy előbb-utóbb jön majd valaki, aki – feltehetőleg – segít. És a jó ég tudja mennyi idő múlva, jött is. Valahonnét távolról hallottam a lépcsőház ajtajának nyikorgását tőlem karnyújtásnyira. Érzékeltem, hogy a valaki megáll mellettem, fölém magasodik, lehajol hozzám, érzékeltem, ahogy belenéz az arcomba, éreztem a leheletét, éreztem, hogy szaglászik a szám körül, ami még ebben a félig öntudatlan állapotban is undorított. Az alig feltámasztott szemhéjam alól aztán homályosan, már-már lidércesen előtűnt segítségem, a piaci szatyrokkal megrakott Joli néni.
- Nahát, Zsófika, maga már reggelről így néz ki? – kérdezte flegmán, aztán
átlépett rajtam, mint a kutyaszaron, és olyan undorral is hagyott ott, mintha az lennék. Berci bácsi elmondása szerint haza se ment, egyenesen őhozzá csöngetett be, mint az egyetlen fellelhető emberhez a házban, és elmesélte, mint fekszem ott részegen meg bedrogozva, taknyom –nyálam összefolyva, még az is lehet, hogy bepisálva-bekakálva a kövön. Szóval kész fertő van ebben a házban, és hogy ki kéne hívni a rendőrséget. Berci bácsi úgy lökte félre az öregasszonyt, hogy a körfolyosón szertegurult az összes piaci zsákmánya, és jött értem, amilyen gyorsan csak képes volt, de hogy hogyan cibált fel, elképzelni sem tudom. Joli néni ezt már nem várta meg, mert feszítő kíváncsisága ellenére sietett összeszedni az időközben udvarra potyogott hagyma- és krumlifejeket. Annyi visszhangja maradt az esetnek, hogy elterjedt a házban: Berci bácsi, ez a vén kappan, szerelmes a drogos Zsófikába…

   Állok a lépcső tetején. Homály van a szemem előtt. Nem látok semmit ettől a ködtől. Füst gomolyog, vagy felhő ereszkedett a szakadékra, vagy valami sűrű pára szállt fel? Nem derül ki, nem is érdekel, úgysem szólok senkinek. Nincs bennem se mersz, se erő. Megint csak azt mondanák, hogy képzelődöm, iszom és drogozom, és amúgy se mernék belemenni ebbe a sűrű, tejszerű semmibe. Hát hová lépnék a kacska lábaimmal, hová pakolnám őket, ha még látni se látok? Visszabukdácsolok Berci bácsi ajtajáig, megkeresem a csengőt a homályban, és próbálom elmondani, hogy a boltba indultam kenyeret venni, de csak artikulálatlan maszlag jön ki a számon, magam is meglepődöm magamon, hogy már megint mi ez az ócska trükk a létezésem megnehezítésére? Próbálom újra, de csak értelmetlen, tagolatlan, szaggatott hangok törnek ki belőlem, ez egyszer az öreg is furcsán néz rám, nem tudom eldönteni gyanakvó-e vagy csak ijedt. Mindenesetre bevezet, és leültet szegényes konyhájában, próbálja értelmezni, mit akarok, közben látom az arcán, amint az ijedtség győzedelmeskedik a gyanakvás felett. Mert nem olyan ez, mint a részegek elkent beszéde –még ha olyan lenne - ez annál sokkal furcsább, erőlködőbb, állatiasabb. Legszívesebben megfognám és a megfelelő állásba helyezném a nyelvem, lefognám és egyenesen tartanám az állkapcsom, ne ugráljon itt nekem saját ritmusban, jobbra meg balra, amúgy is rohadtul elegem van már abból, hogy az akaratomat semmibe véve önálló életet élnek a részeim. Kézzel-lábbal magyarázom, szótagolni próbálom, hogy ha a boltba megy, hozzon nekem is egy kiló kenyeret, mutogatok a viaszosvásznon árválkodó kenyerére, hogy megértse végre, mire ő vág egy szeletet és megkérdi, zsírral kérem-e vagy margarinnal…

   Megállok a lépcső tetején. Vágyakozva nézek lefelé, de most sem indulhatok neki, mert minden lépcsőfokból kettőt látok, korlátból is kettő van, és nem tudom, melyik az igazi. Dénesék nyolcan vannak, Berci bácsiból kettő van, és ami ennél borzasztóbb, Joli néniből is…

   Állok a lépcső tetején. Mennék, de nem tudok, mert tegnap lezsibbadtak, mára elgyengültek a karjaim, nem bírok megkapaszkodni a korlátban,emeletfogságban vagyok…

   A lépcső tetején állok. Nem szeretnék lemenni, örülök, hogy képes vagyok állni, reszketnek a lábaim, elszállt belőlük minden erő…  

   Nem járok már a lépcsőn. Ha kell, levisznek. Gólyavisziafiát. Berci bácsi sem jár már le, elgyengült. Amikor jó az idő, összekarolunk, megyünk egy kört a gangon. Ha összesúgnak mögöttünk, ha megmosolyognak, ha nem köszönnek vissza, ő már nem veszi észre, engem meg nem érdekel. Csak az a néhány lakó, akiben őszinte aggódást érzünk. Velük megállunk néhány percre. Néha a korlátra könyöklünk, nézzük, amint az udvaron Joli néni pöröl a Dénes gyerekekkel, hogy túl hangosak. Micsoda életerő duzzad ebben az öreglányban! Berci bácsi, hát ő már nem vár semmit az élettől. És én is csak remélek. Társat, csodagyógyszert, lottónyereményt. Csupa hülyeség. Reménytelen remény. Ha álmodtunk az éjjel, elmeséljük egymásnak. Ő a múltról álmodik, a rég elhunyt feleségéről, én mindig futok, táncolok, a mindent ráfogunk a frontokra, mintha úgy könnyebb lenne elviselni. Egyéb dolgokról nem szoktunk beszélni.
    A lépcső tetején állok. Berci bácsit várom, hogy megtegyük szokásos sétánkat a házban. De az éjjel  Berci bácsi elment. Öreg barátom csak egyszerűen, csendesen átálmodta magát a  másvilágra.  A hírt Joli néni hozta reggel, és némi éllel a hangjában – épp csak annyival, amennyitől még rosszabbul lettem - hozzátette, biztos benne, hogy az irántam érzett szerelem vitte el…